„A történet, amit mesélünk, dönti el, helyben maradunk-e – vagy elindulunk.”
A narratív szemlélet egyik alapgondolata – ahogyan Michael White vagy David B. Drake is írja – az, hogy életünk nem eseményekből, hanem elbeszélésekből áll. Nem az számít, pontosan mi történt, hanem hogy milyen történetet építünk belőle. A történet megmutatja, hogyan látunk magunkra – és milyen irányba merünk elmozdulni.
Egyéni szinten a narratív munka nem azt kérdezi: „Miért történt ez velem?”, hanem inkább azt: „Mit jelent ez most nekem?” Innen kezdődik az önreflexió – az a felismerés, hogy lehet másképp is elmesélni. És ha átírható a történet, átírható a mozdulat is, amivel tovább megyünk.
Csoportban a történetek csodája az, hogy láthatatlan hidakat építenek. Egy tréning akkor kezd igazán élni, amikor megjelenik a „mi történetünk” – amikor már nem csak egymás mellett ülünk, hanem egymásból értünk. Nem vélemények ütköznek, hanem tapasztalatok kapcsolódnak. Itt kezd közösséggé válni a csoport.
Az ifjúsági munkában és felnőttképzésben a narratív technika azért erőteljes, mert nem teljesítményt kér, hanem jelenlétet. Nem kell jól fogalmazni, elég igaznak lenni. Sokszor nem készséget viszünk el ebből, hanem egy mondatot, amit először mondtunk ki magunkról. És ez néha többet mozdít, mint bármelyik modell.
Ha szeretnéd megtapasztalni, hogyan válik egy csoport történetté, szeretettel várunk a workshopjainkon!
